Egy ősi indiai tanmese beszámol egy királyról, aki nagyon szerette a művészeteket, s pártolta is mindegyiket képességei szerint.

Udvari szobrásza egy nap faragott egy csodálatos kőelefántot, amelynek csodájára járt az egész birodalom. Eltátotta száját a király is a nagy csodálkozásban, s olthatatlan vágya támadt arra, hogy ő is megtanulja a kőfaragás gyönyörű mesterségét. Megkérte udvari szobrászát, hogy tanítsa meg a kőfaragásra, de főleg arra, hogyan kell ilyen szépséges elefántot faragni. Meg is állapodtak abban, hogy másnap kora reggel a király ellátogat a mester műhelyébe, ahol a szobrász átadja neki az elefántfaragás nagy és ősi titkát.

Így is lett. A király egész éjjel egy szemet sem aludt, oly nagy izgalommal töltötte el az alkotni vágyás öröme. Már napkeltekor ott kopogtatott a szobrászműhely ajtaján. Az ajtó kisvártatva kitárult, s odabentről a szobrász tekintett kíváncsian kifelé. Látszott rajta, hogy már jó néhány órája talpon van, s keményen dolgozik a következő mesterművén. A terem közepén saját munkája mellett ott állt egy hatalmas kőtömb, amelyet a királynak szánt, hogy az kifaraghassa belőle a saját elefántját. A király alig várta, hogy a nagy titok birtokába jusson. Kérve kérte a mestert, hogy tanítsa meg az elefántfaragásra. A szobrász méltóságteljesen, mint aki nagy életigazságot készül átadni, így szólt.

– Kedves királyom! Átadom neked a legnagyobb bölcsességet, amelyet a szobrászok generációitól hallottam, s amelyet én magam is nap mint nap alkalmazok munkám során. Itt ez a kőtömb, ó, király, neked szántam! Ezen kell megfizetned a tanulópénzt, minden verejtékeddel, tiszta vágyaddal, őszinteségeddel és kitartásoddal.

Most tehát a feladatod – és ez a titkok titka is egyben –, hogy faragj le mindent a kőtömbből, ami nem elefánt. Így, ha kitartó vagy és őszintén törekszel, gyönyörű elefántot faragsz majd magad is.

A király először meghökkent a „nagy titok” hallatán, mivel azonban őszinte volt, munkához látott és saját korlátait (büszkeség, hamis ego, lustaság stb.) feladva megfaragta az elefántot, amely ha lehet, még szebb lett, mint a szobrász alkotása. Mindemellett a munka közben megtalálta önmagát is, mert megértette, hogy a hatalom, a pénz és az alattvalók imádata nem teheti elégedetté az embert, csak az, ha önmaga eredeti értékeit felszínre hozva, csak az igazán fontos dolgok felé fordítja tekintetét.

Így nekünk is meg kell értenünk, hogy mi az, ami nem tartozik igazi énünkhöz, mi az, ami „nem elefánt”, s mi az, ami ténylegesen a miénk